Àrvízi emlékpark

Árvízi emlékpark

1997-ben  épült, az 1947-es nagy tiszai árvíz 50. évfordulója alkalmából. Balogh Géza szobrászművész alkotása. A barabási- hegy kövén álló templomot és a gáton átzúduló folyóvizet bronzból mintázta meg a művész.

Az 1947-48-as  Tivadari árvíz története

Amikor ötven esztendővel ezelőtt az ország közvéleményének figyelme Szilveszter – s Petőfi Sándor születésnapjának kapcsán a kiskőrösi szülőház – felé fordult, mintha a nagy költő Tiszáról írott félelmetes sorai elevenedtek volna meg a Felső-Tisza népének életében. A hirtelen jött tiszai árvíz még a határon túl átszakította a folyó bal parti gátját, és a kitört víz, meghágva és átszakítva az országhatáron lévő Batár-patak töltését, december 31-én hajnalban elöntötte a Tisza-Túr közét. Ez azonban még csak az előjátéka volt a további órákban-napokban kiteljesedő árvízi katasztrófának.

Mátészalkán, az akkori szatmári megyeközpontban, a háború utáni első szilveszteri báli mulatságra készülődtek a fiatalok, amikor a rossz hír megérkezett. Némi huzavona után megtartották ugyan a bált, de a teljes bevételt felajánlották az árvízkárosultaknak.

Noha a töltés az országhatár felett, a bal parton már december 30-án átszakadt, s hatalmas területeket öntött el a víz, az áradás tovább folytatódott. Tiszabecsnél, az első töltésszakadást követően még további mintegy 18 órán át intenzíven áradt a folyó, és csak december 31-én 23-24 órakor tetőzött. A kialakult vízszintek Tiszabecsnél 65 cm-rel, Tivadarnál 60 cm-rel haladták meg az addig észlelt maximumokat. Ezt követően szilveszter éjszakáján a víz több helyen is átszakította a jobb parti tiszai töltést Tivadar fölött, elöntve a beregi öblözetet. Négy árhullám vonult le egymást követően, és az átszakadt töltések elhúzódó helyreállítása miatt az újabb és újabb árhullámok ismét kiöntöttek – hatalmas pusztítást okozva. Magyarországon az árvíznek három halálos áldozata is volt. Az árvízi elöntéssel érintett 255 km2-nyi területen a 4500 ház több mint 20 százaléka összedőlt vagy lakhatatlanná vált.

Szinte hihetetlen, de már harmadnap a helyszínen voltak – a Nemzeti Segély és a Vöröskereszt képviselőin kívül – a svájci Vöröskereszt, az UNICEF, a Redda Barnen Egyesület, a kvéker segélyszervezet és más külföldi egyesületek élelmiszer- és ruhanemű-segélycsomagjai.

Az 1947-48-as szilveszteri árhullám és árvízkatasztrófa emléke úgy él a köztudatban, hogy a tivadari gátszakadást háborús károk és jégtorlasz okozta. Egyik sem igaz: ilyen okok nem játszottak szerepet. A legfontosabb ok a rendkívüli időjárási viszonyokban és az időjárási tényezőknek a Felső-Tiszán addig soha elő nem fordult találkozásában keresendő. A katasztrófában az is szerepet játszott, hogy – noha már 1940-ben megkezdték a Tiszabecs feletti öblözeteket védő töltések építését – a háború miatt nem folytatták a lejjebb csatlakozó folyószakasz töltéseinek megerősítését. Az 1947-48. évi árvizet a Felső-Tiszán a továbbiakban mértékadó árvíznek tekintették.

Ez volt a század addigi egyetlen, töltésszakadásokkal járó árvize a Tisza magyarországi területén, de bekövetkezésének nemcsak természeti, hanem társadalmi-politikai előzményei, illetve következményei is voltak.

Az árvízzel sújtott vidék vízügyi szempontból is érzékeny terület volt. A megelőző évtizedek viharos történelme, a két világháború, Trianon összekuszálta a vízügyi viszonyokat, A Felső-Tisza vidéke harminc év alatt négy állam közigazgatási fennhatósága alá tartozott, az árvízvédelmi rendszert anélkül fejlesztették, hogy kölcsönösen összehangolták volna a terveket; a védekezési tevékenységet az információ- és adathiány körülményei között kellett végezni.

Mindössze két és fél év telt el a II. világháború befejeződése óta. A háború után újjáépülő országnak szembe kellett néznie az első jelentősebb természeti katasztrófával, méghozzá belpolitikailag kényes, nyugtalanító helyzetben. Azokban a hónapokban, amikor az élet számos területe átpolitizálódott, a vízügyi, mérnöki tevékenységet is más szemmel nézték. Küszöbön állt a „fordulat éve”: hetek-hónapok választották el az országot az államosításoktól. Az árvízkatasztrófának a vízügyi szolgálattal kapcsolatosan is közvetlen következményei voltak: konkrét indokot, hivatkozási alapot nyújtott a szolgálat átszervezéséhez, a társulatok államosításához. Az árvíz idején a társulatok a támadások célpontjába kerültek. A Szabad Nép 1948. január 20-án a következő címekkel jelent meg: „Államosítani kell az árvízmentesítő társulatokat – Bűnös mulasztások – 72 ármentesítő kiskirály…”. Fél éven belül, 1948 nyarán államosították a vízgazdálkodási társulatokat. Az is kétségtelen azonban, hogy a katasztrófa ráirányította a politikai vezetők figyelmét az árvízvédelmi fejlesztések szükségességére.

A vízügyi szolgálat számos későbbi nagy egyénisége, mérnökök és technikusok működtek közre az árvízvédelmi és helyreállítási munkákban. Előttük is tisztelgünk, amikor e helyütt is megörökítjük nevüket: Csermák Béla, Dabolczi János, Durst Zoltán, Halácsy László, Horváth Mihály, Ihnatisin Endre, Jancsó Gyula, Kiss Miklós, Kobza Dezső, Konrád Rudolf, Markó Jenő, Papp István, Reviczky György, Sándor Sándor, Schuszter Ferenc, Serf Egyed, Sík Jenő, Smitz Ervin, Szepezsy Árpád, Tápay László, Tarnótczky István, Törőcsik Gyula és sokan mások.

Az 1947-48-as szilveszter éjszakáján Tivadarban történt tiszai gátszakadás 50. évfordulójára, 1997-ben emlékművet állítottak a szakadás helyén, a Tivadarból Tarpa felé vezető közút jobb oldalán, az 52+560 töltéskilométernél. Az emlékművet terméskőből és bronzból Balogh Géza nyíregyházi szobrászművész készítette.

Megjelent: Fejér László, Dr. Szlávik Lajos : 111 vízi emlék Magyarországon c. könyvében.

Források:

Dabolczi János: Árvíz a Felső-Tiszán 1947-48-ban. (Kézirat, 4 oldal) Mátészalka, 1950. augusztus 24.
Lászlóffy Woldemár: A Tisza. Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a Tisza vízrendszerében. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény adattára.
Szabad Nép – az 1948. évfolyam lapszámai